Kórházba az emberek akkor kerülnek, ha betegek, ha valami egészségügyi bajuk van. Befekszenek a gyógyulás reményében. A gyógyulás lehet hosszabb, rövidebb időszak, viszont van néhány szabály, amit illik betartani a siker érdekébe. Az egyik ilyen a pihenés. Stressz mentes környezet, fekvés, alvás.

A pihenés egy ilyen jellegű műtétnél talán az egyik legfontosabb dolog. Az ember legyengül, sok vért veszít, az izmai elsorvadnak. Fontos a gyógytorna, a rehabilitáció, az odafigyelés és a pihenés.

A pihenésről a kórházban;

05:00 - Mosdatás

06:00 - Antibiotikum vénásan

07:00 - Reggeli

08:00 - Vizit

09:00 - Takarítás

10:00 - Betegszámlálás

11:00 - Gyógytorna

12:00 - Ebéd

14:00 - Antibiotikum vénásan

17:00 - Lázmérés, szuri a hasfalba!

18:00 - Vacsora

19:00 - Vizit

20:00 - Esti lázmérés, gyógyszerosztás

22:00 - Antibiotikum vénásan

08:00 - 20:00 - Látogatás (Szinte mindig jönnek valakihez és javarészt akkor érkeznek, mikor épp elszenderedne az ember. A fenti időpontokban kiküldik a látogatókat, de közben bármikor itt lehetnek. És itt is vannak...)

A maradék, illetve a köztes időben van lehetőség alvásra. A kórteremben négyen vagyunk. Ortopédia. Csípő-, váll- és térdprotézis a leggyakoribb eset, ami jellemzően idősebb korban szükséges. Hatvan éves korban már azok az emberek is kövérebbek, akik fiatalon daliás lovagnak számítottak. Hozzá adódik a túlsúlyhoz a hanyattfekvés, mivel a műtétek után csak ez a pozíció lehetséges. Összegzem; idős, túlsúlyos, hanyattfekvő emberek! Olyan szinten horkolnak – kivétel nélkül – hogy remeg a föld is belé. A zsúfolt napokban igyekeznek pihenni, ezért napközben is hallani koncerteket, bár ilyenkor javarészt szólóznak. Éjszaka viszont egyszerre zendítenek rá és előadják az egész repertoárt. Pihenjél bazzeg!!! Itt vagyok már több mint egy hete, de még nem sikerült egyhuzamban kettő óránál többet aludnom… Próbáltam már füldugót, vattát, fejhallgatót relaxációs zenével, altatót, de semmi nem használ. Szóval pihenjél!!! LOL!! :)

Reggel ötkor érkeztek a nővérek a szokásos mosdatásra. Persze én hason fekve, az ágyból minden irányba lelógva feküdtem, majd komoly akaraterőmet bizonyítva felemeltem a fejemet és érdeklődő tekintetet küldtem feléjük. „Maga még aludjon csak, amíg teheti!” Remek, gondoltam és azzal szófogadó betegként  horpasztottam tovább. Majd hamarosan a reggeli érkezett, igaz csak azoknak akik megérdemelték. Én, mivel még egy műtétet sem éltem túl, nem voltam érdemes egy falat kenyérre sem.

Egy komoly tisztálkodás után ismét vízszintes, várakozás. Érkezik a műtős fiú, aki egy mogorva bunkó, de amit kellett, azt elvégezte. Kb. 10 métert tolt úgy, hogy csak kétszer ütköztünk neki a falnak, vagy a szembejövőnek. Csak keljek fel egyszer…

Az előkészítőbe elsőnek érkeztem. Leraktak,majd hagytak egy kicsit asszimilálódni. Néztem a falakra kiírt utasításokat, amiknek hatására kicsit elbizonytalanodtam. Tán nem az alapján dolgoznak az itteni orvosok? Orvosok? Ehhez a munkához nem henteseket hívnak? Hiszen „csak” ki kell csontozni egy nem is túl nagy sonkát… hmmm…

Aztán jöttek mentek az emberek, nők, férfiak, orvosok, ápolók, altatók, nővérek, műtős segédek, tanulók, stb. Egy kirakati bábúhoz mérten igyekeztem keveset mozogni, hogy még véletlenül se keltsek komolyabb feltűnést.

Indulás.

Betolnak a műtőbe, ahol már tárt támaszokkal vár „az asztal”.

Átmászok. Segítenek. Hanyag tartás, előrebiggyesztett váll az elvárás, amit olyan jól produkálok, hogy az altató orvosnő kérdőre is von, hogy műveltem-e már hasonlót.

Szuri a gerincvelőbe. Kellemetlen érzés. Valami végigszalad a lábamban. Izgulok, mert nem jön ki csak elbújik. Hanyatt fektetnek és beszélnek hozzám. Pár perc után utasítanak, hogy emeljem meg a jobb lábamat. Parancsmegtagadás! Akkor a balt! Ezt teljesítem. Billentik az asztalt büntetésből, így a bal oldalamra nehezedek. A gerincvelőm is elfolyik balra? Inkább nem kérdezek hülyeséget. A következő utasítást már megtagadom. Deréktól lefelé béna vagyok. Nevetek. Nem tehetek mást, elfutni nem tudok. Az agyam rendben. Csipked a doktornő. Érzem a vállamon és a derekamon is, már ott már érdekesebb érzés. És itt? kérdi. ÖÖÖÖöööö… Erősen koncentrálok, hogy érezzek valamit, mert tudom mi jön ezután, de nem megy. Teljesen érzéketlen vagyok. Két nővér hajol fölém, zöld maszkkal álcázva magukat. „Akkor berakjuk a katétert.” Remek. Kellemetlen érzés, de az érzéstelenítő hatására csak pár másodpercig érzem. Kész is. Az infúzióba fecskendeznek valamit. Nem tudom megkérdezni, mi az, mert elkábulok. A következő kép, hogy a fő hentesem maszkban mutogat egy diáknak és közben furcsa, véres szerszámokat tart. Elájulok ismét. Legközelebb már a folyosón száguldunk vissza a morcos sofőrrel, nem érzem hány áldozatot szedünk, de párat biztos.

Fájdalmas. Némi pihenés után felkelek és konstatálom, hogy visszavittek a csapathoz. Atos és Portos érdeklődve figyelnek. „Minden oké srácok!” Még a fájdalomcsillapító hatása alatt vagyok. Annyi erőm van, hogy telefonálok egyet. Jól vagyok!

Sötét van mikor ismét felébredek. Iszonyatos fájdalom kínoz. Belülről, a csontból, mélyről. Nem fogom kibírni, pedig azt gondoltam, ha valakinek, hát nekem meg sem kottyan egy „kis” fájdalom. Tévedtem. Az első éjszaka verejtékezéssel telt. Adagoltak belém orvosságot, próbálták elviselhetőbbé tenni a szenvedést, de egy dolgot nem tudtak megoldani.

Portos úgy horkolt mintha valami hangversenyen áriázna  és ez lenne az utolsó szereplése a kivégzés előtt. Mindent beleadott. Az éjszaka közepén már sikerült vattapamacsokkal kitömnöm a füleim tölcsérét, amitől kissé barátságosabb lett a világ, de nem némult el.