Reggel ötkor érkeztek a nővérek a szokásos mosdatásra. Persze én hason fekve, az ágyból minden irányba lelógva feküdtem, majd komoly akaraterőmet bizonyítva felemeltem a fejemet és érdeklődő tekintetet küldtem feléjük. „Maga még aludjon csak, amíg teheti!” Remek, gondoltam és azzal szófogadó betegként  horpasztottam tovább. Majd hamarosan a reggeli érkezett, igaz csak azoknak akik megérdemelték. Én, mivel még egy műtétet sem éltem túl, nem voltam érdemes egy falat kenyérre sem.

Egy komoly tisztálkodás után ismét vízszintes, várakozás. Érkezik a műtős fiú, aki egy mogorva bunkó, de amit kellett, azt elvégezte. Kb. 10 métert tolt úgy, hogy csak kétszer ütköztünk neki a falnak, vagy a szembejövőnek. Csak keljek fel egyszer…

Az előkészítőbe elsőnek érkeztem. Leraktak,majd hagytak egy kicsit asszimilálódni. Néztem a falakra kiírt utasításokat, amiknek hatására kicsit elbizonytalanodtam. Tán nem az alapján dolgoznak az itteni orvosok? Orvosok? Ehhez a munkához nem henteseket hívnak? Hiszen „csak” ki kell csontozni egy nem is túl nagy sonkát… hmmm…

Aztán jöttek mentek az emberek, nők, férfiak, orvosok, ápolók, altatók, nővérek, műtős segédek, tanulók, stb. Egy kirakati bábúhoz mérten igyekeztem keveset mozogni, hogy még véletlenül se keltsek komolyabb feltűnést.

Indulás.

Betolnak a műtőbe, ahol már tárt támaszokkal vár „az asztal”.

Átmászok. Segítenek. Hanyag tartás, előrebiggyesztett váll az elvárás, amit olyan jól produkálok, hogy az altató orvosnő kérdőre is von, hogy műveltem-e már hasonlót.

Szuri a gerincvelőbe. Kellemetlen érzés. Valami végigszalad a lábamban. Izgulok, mert nem jön ki csak elbújik. Hanyatt fektetnek és beszélnek hozzám. Pár perc után utasítanak, hogy emeljem meg a jobb lábamat. Parancsmegtagadás! Akkor a balt! Ezt teljesítem. Billentik az asztalt büntetésből, így a bal oldalamra nehezedek. A gerincvelőm is elfolyik balra? Inkább nem kérdezek hülyeséget. A következő utasítást már megtagadom. Deréktól lefelé béna vagyok. Nevetek. Nem tehetek mást, elfutni nem tudok. Az agyam rendben. Csipked a doktornő. Érzem a vállamon és a derekamon is, már ott már érdekesebb érzés. És itt? kérdi. ÖÖÖÖöööö… Erősen koncentrálok, hogy érezzek valamit, mert tudom mi jön ezután, de nem megy. Teljesen érzéketlen vagyok. Két nővér hajol fölém, zöld maszkkal álcázva magukat. „Akkor berakjuk a katétert.” Remek. Kellemetlen érzés, de az érzéstelenítő hatására csak pár másodpercig érzem. Kész is. Az infúzióba fecskendeznek valamit. Nem tudom megkérdezni, mi az, mert elkábulok. A következő kép, hogy a fő hentesem maszkban mutogat egy diáknak és közben furcsa, véres szerszámokat tart. Elájulok ismét. Legközelebb már a folyosón száguldunk vissza a morcos sofőrrel, nem érzem hány áldozatot szedünk, de párat biztos.

Fájdalmas. Némi pihenés után felkelek és konstatálom, hogy visszavittek a csapathoz. Atos és Portos érdeklődve figyelnek. „Minden oké srácok!” Még a fájdalomcsillapító hatása alatt vagyok. Annyi erőm van, hogy telefonálok egyet. Jól vagyok!

Sötét van mikor ismét felébredek. Iszonyatos fájdalom kínoz. Belülről, a csontból, mélyről. Nem fogom kibírni, pedig azt gondoltam, ha valakinek, hát nekem meg sem kottyan egy „kis” fájdalom. Tévedtem. Az első éjszaka verejtékezéssel telt. Adagoltak belém orvosságot, próbálták elviselhetőbbé tenni a szenvedést, de egy dolgot nem tudtak megoldani.

Portos úgy horkolt mintha valami hangversenyen áriázna  és ez lenne az utolsó szereplése a kivégzés előtt. Mindent beleadott. Az éjszaka közepén már sikerült vattapamacsokkal kitömnöm a füleim tölcsérét, amitől kissé barátságosabb lett a világ, de nem némult el.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.