Kórházba az emberek akkor kerülnek, ha betegek, ha valami egészségügyi bajuk van. Befekszenek a gyógyulás reményében. A gyógyulás lehet hosszabb, rövidebb időszak, viszont van néhány szabály, amit illik betartani a siker érdekébe. Az egyik ilyen a pihenés. Stressz mentes környezet, fekvés, alvás.

A pihenés egy ilyen jellegű műtétnél talán az egyik legfontosabb dolog. Az ember legyengül, sok vért veszít, az izmai elsorvadnak. Fontos a gyógytorna, a rehabilitáció, az odafigyelés és a pihenés.

A pihenésről a kórházban;

05:00 - Mosdatás

06:00 - Antibiotikum vénásan

07:00 - Reggeli

08:00 - Vizit

09:00 - Takarítás

10:00 - Betegszámlálás

11:00 - Gyógytorna

12:00 - Ebéd

14:00 - Antibiotikum vénásan

17:00 - Lázmérés, szuri a hasfalba!

18:00 - Vacsora

19:00 - Vizit

20:00 - Esti lázmérés, gyógyszerosztás

22:00 - Antibiotikum vénásan

08:00 - 20:00 - Látogatás (Szinte mindig jönnek valakihez és javarészt akkor érkeznek, mikor épp elszenderedne az ember. A fenti időpontokban kiküldik a látogatókat, de közben bármikor itt lehetnek. És itt is vannak...)

A maradék, illetve a köztes időben van lehetőség alvásra. A kórteremben négyen vagyunk. Ortopédia. Csípő-, váll- és térdprotézis a leggyakoribb eset, ami jellemzően idősebb korban szükséges. Hatvan éves korban már azok az emberek is kövérebbek, akik fiatalon daliás lovagnak számítottak. Hozzá adódik a túlsúlyhoz a hanyattfekvés, mivel a műtétek után csak ez a pozíció lehetséges. Összegzem; idős, túlsúlyos, hanyattfekvő emberek! Olyan szinten horkolnak – kivétel nélkül – hogy remeg a föld is belé. A zsúfolt napokban igyekeznek pihenni, ezért napközben is hallani koncerteket, bár ilyenkor javarészt szólóznak. Éjszaka viszont egyszerre zendítenek rá és előadják az egész repertoárt. Pihenjél bazzeg!!! Itt vagyok már több mint egy hete, de még nem sikerült egyhuzamban kettő óránál többet aludnom… Próbáltam már füldugót, vattát, fejhallgatót relaxációs zenével, altatót, de semmi nem használ. Szóval pihenjél!!! LOL!! :)

Reggel ötkor érkeztek a nővérek a szokásos mosdatásra. Persze én hason fekve, az ágyból minden irányba lelógva feküdtem, majd komoly akaraterőmet bizonyítva felemeltem a fejemet és érdeklődő tekintetet küldtem feléjük. „Maga még aludjon csak, amíg teheti!” Remek, gondoltam és azzal szófogadó betegként  horpasztottam tovább. Majd hamarosan a reggeli érkezett, igaz csak azoknak akik megérdemelték. Én, mivel még egy műtétet sem éltem túl, nem voltam érdemes egy falat kenyérre sem.

Egy komoly tisztálkodás után ismét vízszintes, várakozás. Érkezik a műtős fiú, aki egy mogorva bunkó, de amit kellett, azt elvégezte. Kb. 10 métert tolt úgy, hogy csak kétszer ütköztünk neki a falnak, vagy a szembejövőnek. Csak keljek fel egyszer…

Az előkészítőbe elsőnek érkeztem. Leraktak,majd hagytak egy kicsit asszimilálódni. Néztem a falakra kiírt utasításokat, amiknek hatására kicsit elbizonytalanodtam. Tán nem az alapján dolgoznak az itteni orvosok? Orvosok? Ehhez a munkához nem henteseket hívnak? Hiszen „csak” ki kell csontozni egy nem is túl nagy sonkát… hmmm…

Aztán jöttek mentek az emberek, nők, férfiak, orvosok, ápolók, altatók, nővérek, műtős segédek, tanulók, stb. Egy kirakati bábúhoz mérten igyekeztem keveset mozogni, hogy még véletlenül se keltsek komolyabb feltűnést.

Indulás.

Betolnak a műtőbe, ahol már tárt támaszokkal vár „az asztal”.

Átmászok. Segítenek. Hanyag tartás, előrebiggyesztett váll az elvárás, amit olyan jól produkálok, hogy az altató orvosnő kérdőre is von, hogy műveltem-e már hasonlót.

Szuri a gerincvelőbe. Kellemetlen érzés. Valami végigszalad a lábamban. Izgulok, mert nem jön ki csak elbújik. Hanyatt fektetnek és beszélnek hozzám. Pár perc után utasítanak, hogy emeljem meg a jobb lábamat. Parancsmegtagadás! Akkor a balt! Ezt teljesítem. Billentik az asztalt büntetésből, így a bal oldalamra nehezedek. A gerincvelőm is elfolyik balra? Inkább nem kérdezek hülyeséget. A következő utasítást már megtagadom. Deréktól lefelé béna vagyok. Nevetek. Nem tehetek mást, elfutni nem tudok. Az agyam rendben. Csipked a doktornő. Érzem a vállamon és a derekamon is, már ott már érdekesebb érzés. És itt? kérdi. ÖÖÖÖöööö… Erősen koncentrálok, hogy érezzek valamit, mert tudom mi jön ezután, de nem megy. Teljesen érzéketlen vagyok. Két nővér hajol fölém, zöld maszkkal álcázva magukat. „Akkor berakjuk a katétert.” Remek. Kellemetlen érzés, de az érzéstelenítő hatására csak pár másodpercig érzem. Kész is. Az infúzióba fecskendeznek valamit. Nem tudom megkérdezni, mi az, mert elkábulok. A következő kép, hogy a fő hentesem maszkban mutogat egy diáknak és közben furcsa, véres szerszámokat tart. Elájulok ismét. Legközelebb már a folyosón száguldunk vissza a morcos sofőrrel, nem érzem hány áldozatot szedünk, de párat biztos.

Fájdalmas. Némi pihenés után felkelek és konstatálom, hogy visszavittek a csapathoz. Atos és Portos érdeklődve figyelnek. „Minden oké srácok!” Még a fájdalomcsillapító hatása alatt vagyok. Annyi erőm van, hogy telefonálok egyet. Jól vagyok!

Sötét van mikor ismét felébredek. Iszonyatos fájdalom kínoz. Belülről, a csontból, mélyről. Nem fogom kibírni, pedig azt gondoltam, ha valakinek, hát nekem meg sem kottyan egy „kis” fájdalom. Tévedtem. Az első éjszaka verejtékezéssel telt. Adagoltak belém orvosságot, próbálták elviselhetőbbé tenni a szenvedést, de egy dolgot nem tudtak megoldani.

Portos úgy horkolt mintha valami hangversenyen áriázna  és ez lenne az utolsó szereplése a kivégzés előtt. Mindent beleadott. Az éjszaka közepén már sikerült vattapamacsokkal kitömnöm a füleim tölcsérét, amitől kissé barátságosabb lett a világ, de nem némult el.

Megvolt a vacsora. Kettő szelet párizsi, egy komolyabb körömhegynyi vaj, és kettő szelet kenyér.  A fejedelmi lakomához természetesen ital is jár, kancsóból citromos, cukros tea. „Kicsi” túlzással azért elmondhatom, hogy jól laktam…

Folyadékot még vehetek magamhoz éjfélig, majd onnantól semmi.

Lázmérés (36,4), majd hasfalba szuri (véralvadásgátló), hogy ne kapjak trombózist a műtét alatt. Ezt sajnos ismételni fogják nap nap-után.

Reggel fél 8-kor tolnak be a műtőbe, ahol is infúziót és katétert kapok, miután a gerincvelőmbe fecskendeztek némi érzéstelenítőt. Remélhetőleg ennek hatására csak az irulás-pirulás marad és semmi egyéb érzés az intimebb testrészem felől. Ezek után kicsit megborotválják a mellkasomat, hogy a „tappancsoknak” legyen megfelelő tapadási felület, majd jöhet még egy kis érzéstelenítő. Reményeim szerint átszundizom azt a két órát, amit rám szánnak az asztalon, de sajnos csak én vagyok ilyen optimista. A valószínűbb az, hogy hülye poénokkal fogom szórakoztatni a körülöttem serénykedő csapatot, ugyanis nem jellemző, hogy az ember elbóbiskol miközben faragják a lábát.

Nem izgulok. Várom, hogy essek túl a dolgon. Olyan soká van még a reggel fél 8. Hmmm-hmmm.

Egy zuhany és olvasás.

Reggeli ébresztő után (szóltam, hogy nem vagyok korán kelő) egy erős zuhany, ugyanis műtét után kb. 1 hétig cicamosdással kényeztethetem magam. Vagyis kényeztetnek a nővérek.

Ahogy Atos barátom kuncogva mesélte a nejének, hogy „képzeld el, még az alvázamat is megmosták!”

Kíváncsian várom a fejleményeket és amint tehetem megírom.

Addig is kezeket a paplan fölé, figyelnek a skacok!

Még mindig az első nap, de már annyit feküdtem, hogy elzsibbadt a seggem. Pedig nem is lenne kötelező. Tudnék szaladni is. Járni. Erre holnap reggeltől nem lesz lehetőségem, és bizonyára akkor kívánni is fogom. Most viszont jó dögleni. Mindjárt lemászom és elszívok egy cigit a szabad ég alatt, aztán vissza, mert hatkor hozzák a vacsorát. Utána semmi kaja. Vizet is legkésőbb éjfélig. Mi lesz így reggel?! Hmmm…

Első vagyok a holnapi delikvensek közül, mázlista létemre már 8-kor kés alá feküdhetek. Meg fúró alá. Meg véső, meg fűrész, meg kalapács. És még kitudja mi?! Aztán ha a rombolásnak vége, az alapoktól kezdik. Egy kis cement és már mehet is az építkezés… Mozsárban törik és keverik össze a speciálisan erre a célra kialakított CEMENTet!!! Majd beszámolok róla, hiszen Atos barátom, aki tegnap esett át az alapozáson, végig ébren volt és még kommunikált is a dokival. Kicsit fura volt neki, hogy a medencéjéből kifordított lába szinte a feje mellett volt, hiszen eddig még járni is alig tudott, nemhogy hajlékonyságának határait feszegetni. De ha nincs csont, nincsenek határok…

Na megyek bagózni.

Papucsban, köntösben, kabátban.

Olyan betegesen!

Műtét előtt…

Megérkeztem. Bejelentkeztem.

Viszonylag hamar sikerült összebarátkoznom egy, a szebb éveit már megélt ápolónővel, aki segített eligazodnom a kórház, számomra még ismeretlen labirintusában. Sört, bort, pálinkát csak módjával, dohányzást a wc-ben csak a főnővér tudta nélkül és kulturált mennyiségben szabad.

Vérvétel, röntgen, várakozás, majd egy „mehet a szobájába” utasítás.

A 16-os kórterem lesz az otthonom a következő napokban. Tekintettel arra, hogy nem egy szállodai szobát választottam lábadozásom helyszínéül – óóh mily balgaság volt tőlem – osztoznom kell a helységen. S. János úr, aki a velem szemközti ágy bérlője, szintén csípőprotézist választott magának jutalmul, amiért egy életet ledolgozott, kitudja milyen „iparban”. A másik, ősz szakállas úr egyelőre a horkolást választotta, jutalma vállműtét.

 Rám pirítottak, hogy próbáljam magam betegnek álcázni, így felvettem a kissé bő és hosszú pizsamámat, majd felvettem a fekvő pozíciót. Egy szimpatikus kis asztal jár minden ágy mellé, melyet ügyesen forgatva egész kényelmesen tudom dokumentálni a körülöttem zajló eseményeket.

Telt ház van, bár a harmadik muskétást még nem láttam. Igaz kedd óta szobatársaim sem hallottak felőle. Egy szintén idősebb úr személye tehát még nem ismeretes. Atos, Portos, Aramis. Akkor ki lehetek én? A legifjabb, legaktívabb (egyelőre…)! Hmmm… Hősszerelmes…

Nehezen viselem Portos horkolását. Szakállas, nem épp sovány, de kövér. Lehet ezért zengi úgy álmai nótáját.

DIGI – még nem értünk el addig, hogy aktiválják a modern világ egyik csodáját, a mobil internetet. Egy viszonylag rövid (kb. 10 perc) várakozás után az ügyfélszolgálatos úriember azt mondta, hamarosan aktív lesz a szolgáltatás. Rendben. Köszönöm!

Addig is gépelek,dokumentálok, alkalomadtán fényképezek is.

Atoshoz megérkezett kedvese, aki az álomba szenderült, mobilról rádiót hallgató hősét homlokpuszival ébresztette.

Aggaszt a csapat többi tagjából kilógó csövek kavalkádja. Katéter – váááááá

Portost felébresztette kedvese telefonon. Igyekeztem nem kihallgatni a beszélgetést, de hát na… Suttogva köszönt el; „Szeretlek. Hallottad?” Hiába Portos az Portos…